A hiányokról...

Olvastam ma egy apró írást valahol. Lényegtelen, hol, de úgy éreztem, nekem is szól...
...mert az ember alapvetően hiánylény, s ezért törekszik a teljességre. A sajátjára. Keresi a boldogságot, ha nem találja, megpróbál csak boldogulni... Manapság egyik sem könnyű dolog!
Fel kellene ugye ismernünk egzisztenciális törekvéseink helyes rendjét, de ez nem tőlünk függ. A világban olyasmik történnek, amikkel nem értünk egyet, belenyúlhatnak simán a pénztárcánkba az ÁFÁK áfáztatásainál, az adók adóztatásainál, hogy a nyugdíjakról ne is beszéljek... Még én ne is szóljak semmit, mert nem tetszett a magánnyugdíjpénztár gondolata sem, így nem is léptem be oda... Még az önkéntesbe sem...
Őrizném az egészségem is, csak éppen a fene sem tudja, milyen hormonokat eszek meg, hogy másról ne is beszéljek...
Ezt naturális szintnek nevezi a tudomány, mint, ahogyan ha fáj valamim, akkor jogom lenne egy bogyóhoz néha, de az Ibustar még véletlenül sem állítja ki a fejfájásom, hiába a bevezető ár... Amitől meg jobban lehetnék, nem vagyok hülye még sokféle nyavalyát összeszedni ahhoz, hogy nagy nehezen kiírja a háziorvosom (Nevében is vicces, itt még soha nem járt!)...
Jogom lenne szórakozni is, de mikor és miből lassan...
És következne a humanitás szintje... Tökéletesedni kellene, de hova, miért és hogyan?!
Így aztán marad az irodalom:

"...csak akkor lehetünk boldogok, ha mások boldogságát a magunk boldogságának részévé tudjuk tenni."

(Max Scheler)

Valami hasonló léleküzenetet kaptam én ma egy blogban, s valahogyan így próbálom megköszönni...