Jelentkeztem a Mai Ige pályázatára, nem nyertem... Helyezést sem értem el... Gondoltam, ne vesszenek kárba a gondolataim... 3. rész

 

1     11.   nap

 

„Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében.” (2Pét.1: 2)

 Teltek-múltak a napok, a hetek, a vejem alkoholba fojtotta bánatát, miközben egyetlen egyszer jött el a feleségéhez, s akkor is alig állt a lábán. Csoda, hogy egyáltalán Debrecenben láttam, hiszen nem csak nekem, de neki is hatalmas lelkiismeretfurdalása volt, s nem felejtette el azt sem, amit Zsófi halálos ágyán mondtam neki. Amikor belépett a lakásba, annyit mondott:

-        Nem bírom. Menjünk innen! A sírnál annyira könnyezett, hogy egyetlen szót sem tudott Zsófinak mondani. Csak álltunk ott, s véget nem érő zokogásban törtünk ki mindketten. Nagyon bántott, hogy a kutyájukat otthon hagyta, mert ő volt, aki jelzett neki, hogy nagyon nagy a baj, s Flop az utolsó estén ott maradt a kórház portásánál, s egyfolytában sírt, s csak sírt, csak bömbölt. Akik ott voltunk, mindnyájan pokoljárókká váltunk. Nem éreztük Isten határtalan szeretetét és gondoskodását, mert nem hittünk az Ézsaiás próféta által kinyilvánított Igében: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa.43:1b).

Imádkoztam a megbocsátásért, de nem vettük észre a sötétségben az Úr világosságát. Nem értettük az üzeneteit, amit Ő küldött. Pedig az, hogy akkor és ott ketten együtt voltunk, azt is jelentette, hogy bennünk is csírát bontott a jelenléte, hiszen mindnyájunkban jelen van, de ezt tudni, az már a teljes bizalom, a valódi hit. Az élet és halál misztériuma a mai ember számára már csak nyűg. Igyekszik elfelejteni földi halandóságának múlandóságát, s nem is tudja, hogy neki is célja a törvény beteljesítése. Mert, ha meghal is a testünk, a lelkünk élni fog. Csak meg kell ragadni a pillanatot, s életünket Jézus kezébe kell helyeznünk. Onnantól már lehet reménységünk az örök életre. Én hiszek abban, hogy a Lányom magához vette az Úr, hiszen már életében is Őt választotta. Azt én is tudtam, hogy minden gyűlöletet meg kell ölnöm magamban ahhoz, hogy tovább élhessek az Úrban. És ez az út nem a sajnálaton keresztül vezet, s nem is a pillanatból fakad, hanem bele kell pillantani Jézus tekintetébe. Hogy ez milyen? El kell feledni a poklot a megbocsátás révén. Nagyon nehéz. Akkor szántam a vejem, de meg is világosodtam. Meg kell neki bocsátanom. És azzal is tisztában voltam, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata, s az alig-emberből ismét Zsófinak tetsző férfit kell faragnom, aki méltó arra, hogy a felesége emlékét olyan szeretettel őrizze meg, ahogyan Ő szerette Őt.

12. nap

 

„Mert kenyerem gyanánt van az én fohászkodásom, és sóhajtásaim ömölnek, mint habok.” (Jób. 3: 26)

A hit nem jelenti azt, hogy nem sírunk, miképpen azt sem, hogy mindig mindent azonnal megbocsátunk. Még azt sem jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatunk nem szakad meg néha. Mert az ember esendő.

A legjobban ezt az érzést, a Magyarországon nem nagyon ismert Otto Wiener osztrák, katolikus költő adja vissza a Bartimeusz című versében:

 Én vagyok az, akinek látását ő

adta vissza.

És mit láttam? Megfeszítve

őt a kereszten,

 

őt, aki gyámoltalanabb lett nálamnál

őt, a megkínzott segítőt.

 

Kérdezem: Ezért kellett

vakságom elveszíteni, hogy ezt lássam?

 

Rá kell döbbennünk, hogy az élet értelme, nem önmagunkban, hanem azon túl rejtőzik. Az embernek mindennél jobban hiányzik az evilági életen túli reménység, s szeretet. Ehhez pedig át kell lépnie abba a másik dimenzióba. Ide pedig csak egyetlen egy út vezet a földi halálon kívül: a hit, a feltétlen bizalom. Nagyon nehéz, felfoghatatlan dolog ez.

Ha elkeseredünk, elfeledjük ezt a tényt. Néha olyan jól esik bánatba zuhanni. Van olyan is, amikor semmiségek váltják ki ezt az állapotot. De az Egyetlen Gyermeked tragikus halála, teljességgel értelmetlen elmenetele egyáltalán nem semmiség. A jövőd romokban áll. A tárgyaitok sorsa, amelyekhez közös emlékek fűznek, amiket az unokáiddal akartál megosztani, bizonytalan. A szobája, ahova néha belépsz, üres. Tavirózsákkal telinek képzeled, mert az a kedvenc virágod, de, csak a napraforgósárga falak fogadnak. Nyomban keresel egy festőt, s fehérré alakíttatod a környezetet. Mert Zsófi ragaszkodott az itthoni birodalmához. S nagyon megharagudott, mikor egyszer leáztatták, s te kénytelen voltál kicserélni a bútorait. Mert szerette az állandóságot, s a békességet önmaga körül. Egyelőre tanácstalan vagy, s kétségbeesett. Senki nem vihet ki onnan semmit sem, miként te sem nézed át jegyzeteit egyelőre, mert itthon vannak a füzetei, az álmai, amelyek aztán Budapesten, Kanadában, Szabadkán, Szegeden, s számon sem tudod már tartani, hol is valósultak meg. Hasonlóan hozzám, a nagy munkáit itthon készítette el. És most nem tudsz ennek sem örülni, mert fáj és éget a hiánya, s szívedben hatalmas kavarodás támad: szeretnéd visszaforgatni az esztendőket, de nem lehet… Miért nem fordítva történt? – kérdezed önmagadtól. A végtelen csönd azonban nem felel. És hol volt akkor Isten? – faggatod a végtelent. Aztán rádöbbensz arra, hogy Gyermeked kezeit fogta, lelkét simogatta, mert szerető és gondoskodó Istenünk van.

 

13. nap

 

„Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem.” (Siral. 3: 20)

 

Sírni, zokogni, őrjöngeni nem jó, s nem is Istennek tetsző, de az embernek a múltját felszámolnia sem az. Nem arra gondolok, hogy eladni tárgyakat, mert ehhez ma sincsen erőm, de a Lányom nélküli elmúlt idők, nagyon nehezek voltak. Hányszor vártam, hogy elforduljon a bejárati ajtóban a kulcs, s Zsófi jöjjön elém karajait kitárva, s csengőbongó hangján megszólaljon, hogy:

-        Anya! Megjöttem.

Hányszor néztem be éjszakánként a szobájába, hogy betakargassam. Hányszor hallgatództam, hogy kijön-e a szobájából? Hányszor kezdtem el neki is reggelit készíteni! Meg sem tudom számolni, hányszor reménykedtem… Hiába tudja az ember, hogy Gyermeke már egy sokkal jobb helyen él, nem könnyű ezt megemészteni még hívőként sem. És mindig találtam még újabb és újabb emléket az elmémben, amiért vádoltam magam. Zsófi az első egyetemi évében kollégiumban lakott, de sikerült kifognia azt a felsőbb éves lányt, akivel már senki sem akart együtt élni. Leginkább azért, mert, ha nem ért haza este nyolc óráig a szobatársa, éjjelre egyszerűen kizárta a folyosóra. Azonban az egyetemi órák nyolcig vagy még tovább is eltartottak, s a kollégium a város másik végén volt. Hétvégenként hazajárt, s csak hétfőn hajnalban indult vissza Pestre, s egyenesen az óráira ment be. Amennyi élelmiszert el tudott vinni, azt magával cipelte a vegetáriánus életmódja miatt. Sőt! Több ételhordónyi, lefagyasztott főzeléket is. Egyszer olyan fáradt volt a különleges kollégiumi társ miatt, hogy azt mondta: Hazajövök, anya! A legboldogabb ember lettem volna a világon, ha ez megtörténik, hiszen itt azonnal lett volna helye az egyetemen, de mégis lebeszéltem erről a tervéről. Nagyon nehéz idők voltak ezek számomra, mert utána akartam menni Pestre, de a munkahelyem idekötött, s ekkor még sehogyan sem tudtunk megszabadulni a lakásunktól sem. És egy teljes esztendőn keresztül zokogtam, ha a Lányom visszament az iskolába. Az állomás, a váróterem, az újságvásárlás, s a vonatok várása töltötte ki a hétvégéim. Nem volt sok pénzünk, mégis sikerült a második félév idejére egy albérletet találnunk neki. Ekkor még nem ismerkedett meg a tőle jóval idősebb férjével, így könnyebb lett volna hazaköltöznie. A mai napig kérem Istent, bocsásson meg nekem, amiért akkor és ott rábeszéltem az egyetem folytatására! Visszatekintve a múltra, sok mindent el kell még engednem. Ezért imádkozom nap nap után, hogy le tudjam venni vállaimról az önvád terheit.

14. nap

 „És lélek jöve én belém, a mint szóla, és állata engem lábaimra, és hallám azt, a ki szól vala nékem.” (Ezék.2: 2)

 

 

Nem sokkal Zsófi elmenetele után leestem a lábamról. Kórházból ki, kórházból be, de akkor a pszichés állapotomra fogta az orvostudomány, hogy iszonyú fájdalmak között, csak járókerettel tudtam mozogni. Később azonban kiderült, hogy mindkét csípőmbe protézis kell, mert egyáltalán nincsen egyikben sem kenőanyag, s csont csúszik a csonton. Amíg a Lányom ebben a világban élt, sohasem sántultam le, sohasem voltak fájdalmaim, egyszerűen csak tettem a dolgom, s eszembe sem jutott kórházba menni, sem orvostól orvosig járni. De eljött az idő, amikor nem fölfelé építkeztem Isten felé, hanem lefelé, a fájdalom, s a veszteség irányába. De nem akartam önmagamba gubódzni, mert a barátaim közül is csak kettő maradt mellettem, a húgomék kiírták magukat az életemből, így harmóniában kellett élnem a saját testemmel éppen úgy, mint Istennel. Próbáltam napi rendet készíteni önmagamnak, s már nem iskolában, hanem Skype-on tanítottam az Uppsalai Magyar Orvosközösség gyermekeit, habár nagyon nehezen vállaltam el Gyermekem halála után három hónappal ezt a munkát, s közben pedagógiai-szakmódszertani újságcikkeket is írtam. Mint említettem már, nem tudtam gyerekre nézni sírás nélkül, így az iskolai munka már nem volt számomra megoldás. A csípőm állapota mellett az ízületeim is állandóan begyulladtak, s kiírtak itthonra két oxigénpalackot is, mert még 2006 nyarán ornitózist, azaz papagájkórt kaptam, s a tüdőm fibrózisos lett. Ez azt jelenti, hogy jelentős mértékben elhaltak a léghólyagok benne. Egyszer a tükörben jól megnéztem magam, s fásultam vettem észre, mekkorát öregedtem. A belső küzdelem, az Istennel való folytonos párbeszéd, amelyben voltak perlekedések is, már az egészségem veszélyeztették. Ezt egyelőre nem engedhettem meg magamnak, mert elhatároztam, hogy írok egy könyvet Zsófi nevével az életéről, s a munkásságáról, s ki is adom. Azt szeretettem volna, ha soha nem felejtik el a barátai, s a családja sem. Nagyon nagy vállalkozás volt ez, ugyanis hatalmas írásos és képi anyag állt a rendelkezésemre. Valójában, senki sem hitte, hogy képes leszek arra, hogy ezt megcsinálom. Amikor készen lett, megdöbbentem azon, hogy nem azokat érdekli, akiknek ingyenesen szántam, hanem vadidegenek veszik meg pénzért. Ezért a könyvért kellett állva maradnom:

https://moly.hu/konyvek/mocsar-zsofia-alexandra-posztumusz-en. Isten újra segített. Köszönet és hála Néki! Ámen.

 

15. nap

 

„Nem egy atyánk van-é mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-é minket?” (Malak.2: 10)

 

Nem akartam soha önmagam meghaladni, de miután a betegségeim halmozódtak, egyre többet fordultam az Úr felé. Egy istentisztelet után ott marasztalt a lelkészünk, s hosszasan elbeszélgettünk az élet dolgairól is. Azt kérte tőlem:

-          Ne ülj otthon, besötétített szobában! Ne akarj mindent egyszerre megvalósítani! A feltörekvés az is, ha csak Zsófinak szánod a maradék életed, de annyi minden más is van, amitől a régi, harmonikus éneddé változhatnál vissza! A búcsúztatáson volt itt egy kis kiállítás is, tedd meg a kedvemért, hogy behozod a képeit a templomba! Nem bálványimádásból, hiszen nagyon sok biblikus témájú festménye is van, hanem, hogy olyat tégy, ami mindnyájunk épülésére szolgál Isten kezében.

Mikor hazajöttem, sokáig gondolkodtam a szavain. És tudtam, hogy sok igazság van bennük, hiszen Ő volt a templomalapítónk, aki egy imaházból Istennek tetsző épületet varázsolt rengeteg fiataloknak szóló programot szervezve, miközben az időseknek is több klubot kínált fel, s bármikor hozzá lehetett fordulni. De vajon, milyen célja lehet Istennek egy kiállítással? Felrázni engem a kábulatból? Megmutatni az embereknek egy teljes életművet? El sem tudtam képzelni azt sem, hogyan fogom a megnyitót megszervezni… Később rádöbbentem, hogy a feladatot Isten adta nekem, a lelkipásztorunk csak tolmácsolta a kívánságát.

Pál apostolra gondoltam, s arra, hogy az üldözés, a zaklatottság, a menekülés megfordítható. Nem véletlenül használjuk a pálfordulás kifejezést sem. Mire lehet mindezt átváltoztatni? Belső békére, nyugalomra, sőt, magára az áhítatra, mert mi magunk is Isten templomai vagyunk. Valahol a mélyben mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy semmi sem végleges. Ma még itt írok, holnap pedig haldoklom. És kíváncsi vagyok. Kíváncsi arra, amikor elkezdődik az életem. Mert azok az anyagok, amelyek a testem alkotják, most összejátszanak, de egyébként kevés a vas bennem. Ez tény. Van-e a vasnak lelke, mint elemnek? Nincsen. Mégis pótolnom kell, ha nem szeretném, hogy hulljon a hajam, hogy kevesebb oxigén jusson el a szerveimig. Így átgondolva az életet, kellenek a művészi alkotások, kellenek az istentiszteletek, s egy képgaléria és egy műsor is lehet áhítat. Így aztán beleegyeztem ebbe a dologba, igaz, a megbocsátás még messzebb került tőlem, mert a vejem írt egy gyászkönyvet, ami számomra botrányos volt. Újra összevesztünk azon, ahogyan csak a rájuk tartozó dolgokat kitálalta a világnak.

 16. nap

 

„Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm. 5: 1)

 

A megbocsátástól messzebb álltam, mint valaha, mikor a vejem megírta azt a könyvet. Nekem fájt, mert tudtam, hogy Zsófinak is sebeket okozna. Abban is biztos voltam, hogy a Lányom szerette annyira a vejem, hogy elnézte volna neki magánéletük részletes leírását is. Ez egy kívülállónak nagyon nehéz. Mégis, mikor az emberek megtudták, hogy a költő huszonöt évesen vesztette el a feleségét, egyszerűen úgy vitték ezt a művet, mint a cukrot. Három kiadást biztosan megélt, innentől nem követtem, mert tudtam, hogy nem Istennek tetsző, amit tartalmaz. Nem tett engem boldoggá. Mindettől függetlenül havonta egy jelentősebb összeggel támogattam a vejem egészen addig, amíg a húgomék le nem állítottak, hogy miért?! Nem tudtam a választ. Belső késztetésből talán. Krisztiánt akkor lehozták a még Nagymarosról, de megmondták, hogy soha többé, mert ismét annyira alkoholos befolyásoltság alatt állt. Szomorúságos, hogy azóta sem jött ide, s lett egy élettársa, aki szintén nagyon fiatal hozzá képest. Manapság, a Facebook jóvoltából mindennek utána lehet nézni, s ez rossz. Egy Istennek nem tetsző világnézet, miképpen az összes közösségi média is. Végül a lelkipásztorunk kívánsága a tárlatról három esztendővel Zsófi földi életének vége után valósult meg. A tökéletes szépségre törekedtem, hiszen Isten teleszórta a földi életet is harmóniával. Azt szerettem volna, ha a kiállítás egy lélegző, finom tartózkodás, amelyben a Lányom iránti mély szereteten kívül a tisztelet is megnyilvánul. Ismét szerveztem a műsort, a képek elszállítását, a meghívókat, plakátokat, s felvettem a kapcsolatot Zsófi volt középiskolájával, az Ady Endre Gimnáziummal is. Ez részemről hatalmas lépés volt, ugyanis haraggal a szívemben váltam el tőlük a Lányom elmenetele után. Mert mit vertek a gimnáziumban a fejébe?

-         Légy sztár! Te légy a legjobb? Ha nem vagy valaki, nem vagy senki sem!

Szerencsére, a volt tanítványaim sorban látogattak, s az élet vagy Isten mellém sodort egy családot, akik minden elképzelésemben támogattak. Én pedig igyekeztem megbocsátani a gimnázium tanárainak, habár ez csak rengeteg imádság után sikerült. Tág szívvel nem csak önmagunkra gondolni, hanem mindazokra, akik szerették a Lányom. Mert valóban kötődtek Hozzá, s imádták a személyiségét, mert az annyira tiszta volt, s önzetlen. És felfelé is tekintett még a gimnáziumi évek alatt is. Lehet, Isten ezért szólította magához.

 

 17.                  nap

 

 

„Ki mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.” (Csel. 11:23)

 

Sokan félnek Jézussal találkozni, mert ismerik saját bűneiket, s kishitűek. Azonban még ők is tudják, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe, már olyanokká válunk, mint a mustármag. Jézus azonban maga a fa. Ha mégis elhagyjuk őt, akkor nem csupán gyávák vagyunk, hanem magát a boldogságot utasítjuk ki az életünkből. Ezzel a lelkülettel kezdtem hozzá Zsófia kiállításának a megszervezéséhez is. Nagyon nehezen ment a képeinek rendszerezése, a fotóinak nagyítása és fénymásolása, az egykori rajzos olvasónaplóinak átnézése, mert amerre csak tekintettem, mindenütt ott volt, s más réges-régen a Mennyek Országának lakójaként élt tovább. És tudtam azt, hogy amit cselekszem, a Mesternek is tetsző.

Segítségével aztán az egyik nap már boldogan nézegettem a rajzait, mert csak egyedül én tudtam, melyik, mikor és milyen alkalomból készült, mely festményei voltak a kedvencei, s miért. Lám! Nem lehet felülről a boldogságot várni, de kellő alázattal és hittel megkapható ez az állapot is.

„Ne ítéljetek és nem  ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik:” (Luk.6: 37) – írja az evangélista. És lelkemben megteremtődött a békesség mindenkivel szemben, akire haragudtam. Ott a képek varázsában újra és újra átgondoltam az életünket: a közöset éppen úgy, mint mindazokét, akikkel valaha is szoros kapcsolatban állt a Lányom. Voltak olyan emberek – Közöttük a legjobb barátnője is. -, aki egyetlen egyszer volt nálam Zsófi elmenetele után, s akkor is elkérte az egyetlen, itthon maradt estélyi ruháját emlékül. Soha többé nem keresett. Úgy hiszem, saját magát is okolja, hiszen ő volt az, aki Zsófit és a leendő férjét bemutatta egymásnak. Zsófi tiszta volt, mint az újszülöttek. Az már csak Istennek köszönhető, hogy aztán egymásba szerettek és férjé, s feleséggé váltak. És honnan jutott ez most eszembe? Az olvasónaplókról, s az általuk felszakított sok-sok emlékképről. Arról a napról, amikor egy egész lepedőt telefestett mesével.

A tárlat végül hatalmas fizikai és lelki sikerrel zárult, szóba álltam volt pedagógus kollégáimmal, akik az Ady Gimnáziumban tanítottak, s félretettem sértődöttségem. Nem ment könnyen. Vallom és hiszem, hogy ehhez a Szentlélek munkálkodása kellett.

Ennek a tárlatnak a neten is nyoma maradt. Az első öt percben láthatók Zsófi munkái:

https://www.youtube.com/watch?v=Y6cWTfSmatM.

 

18.       nap

 

„Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajjon a kilenczvenkilenczet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, a melyik eltévelyedett?” (Mát.18: 12)

 

Olyan jó, hogy megbocsátó Istenünk van, mi pedig a gyermekei lehetünk, s a mi szívünkbe is elülteti a megbocsátás hitét! A tárlat végén már nagyon tisztán láttam magam előtt, hogy meg kell próbálnom mindenkinek megbocsátani, de a kísértés még bennem lakozott. Saját magam sehogyan sem tudtam feloldozni. Még nehezebb volt, hogy erről senkinek sem beszélhettem. Nem volt olyan ember, akiben bíztam volna annyira, hogy az összes kételyem megvallottam volna neki. Talán, minden azon múlik, hogy mit engedélyezünk magunknak, azaz miről gondoljuk, hogy jó és miről, hogy jó. Így lehet, hogy a legnagyobb jóindulatunk, jelen esetben az, hogy Gyermekemnek erőn felül is mindent megadtam, néha a legnagyobb tragédiához, azaz annak halálához vezet. Igaz, ez a gondolatmenet is hibás, mert emberi, s, mert az enyém. Isten munkája akkor hol van, ha nem keresem önmagamban sem? – napokig tépelődtem ezen az egyszerű kérdésen. Ha bizonytalan vagyok a hitemben, a Bibliához fordulok segítségért. Találomra szoktam kinyitni, s megpróbálom értelmezni az éppen kinyitott oldalak közül azt, amelyikben találok egy olyan verset, ami megszólt. Most Máté evangéliumának a fentebbi mondatain tűnődtem el. Az eltévelyedett báránynak gondoltam magam. Annak, aki imában kéri, hogy visszatalálhasson a nyájához. És magán az imádságon is elgondolkodtam. Az az ima, amely folyton csak kér, nem talál soha meghallgatásra. Az imának szent extázisban kell elérnie célját, amikor az ember hálás azért, hogy van egy Lánya a Mennyben, aki annyi, de annyi örömet okozott életében. És hálás a természet szépségeiért, a sok szeretetért, amit valaha kapott, s adni tudott, s magáért azért is, hogy képes lélegzetet venni, megsimogatni a fák törzseit, s tud őszintén ölelni. Csak ekkor válhatunk a mi Istenünk templomává, ha úgy megyünk be a gyülekezetünkbe is, hogy hálás a szívünk, hiszen magukat a hitben járó társainkat is ajándékul kaptuk. Nem kellett értük semmit sem tennünk. Ha így tekintünk a világra, ajándékká válik minden egyes pillanat. S mi sem akarunk többet mást, mint lelki ajándékainkat megosztani másokkal. Ezek a legnagyobb szabadság és hála gondolatai.

A legfőbb kérdés azonban a régi maradt. Meg tudok bocsátani mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk?

A válaszom még váratott magára.

 

 19.       nap

 

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.” (Mát. 6: 12)

 

Amikor Zsófi Lányom elment, már öt esztendeje nem a saját lakásunkban éltem, hanem egy másikban, mert könnyebb volt onnan munkába járnom, s csak a rezsit kellett fizetnem. Haza-hazalátogattam, de, ha jól belegondolok, nem volt igazán otthonom. Ezt a problémát még tetézte, hogy vidéken is volt egy házunk. Kocsival a Debrecen táblától mindössze négy percig tartott az út, de sokat kellett foglalkozni azzal a kertes rezidenciával. Volt, hogy a vihartól kidőlt a kertben lévő, s általam egy vesszőből megfakasztott fűzfa, s rádőlt az útra, így azonnal cselekednem kellett. Máskor meg a tető felét vitte el a szél. Szerencsémre, nagyon jó szomszédaim voltak. Ezt a házat annak idején Zsófi választotta: olyan igazi otthon volt a mohás járdáival, a kútjával, ahonnan kristálytiszta víz fakadt, a kert végén lévő lilaakác erdejével, s bent ugyan megvolt a két szoba összkomfort, de mi a természetben szerettünk csak lenni. Mindig akadt tennivaló. Sűrűn kijártunk ide, a béke szigetére. Nyugalom honolt, s senki sem pletykálkodott rólunk, de, ha szükségünk volt egy fűnyíróra, mert mi már hármat is tönkre tettünk, azonnal hozott egyet valaki, sőt még a kertet is rendbe tette helyettünk. Esténként nagy főzéseket rendeztünk, s a szomszédok is hozzátették a maguk termelte gyümölcsöket a vacsorákhoz. A beszélgetések hiányoznak legjobban. Mindenféle generáció ült ugyanis egy asztalhoz, így aztán ki nem fogytunk a szavakból, s néha a hallgatásokból sem. Akkor és ott felemelő érzéssel töltöttek el bennünket egymás történetei. Miért mesélem el a múltnak egy, a számomra oly csodás szeletét? Mert az ottani emberek nem haragudtak egymásra, így megbocsátani sem kellett semmit sem. Senki sem élt sérelmekkel a lelkében. És ez bizony az Úr hatalmas ajándéka. Zsófiék is kint éltek egy nyáron, s átadták magukat ennek az édeni nyugalomnak. Amikor Zsófi meghalt, csak a csönd maradt utána, de senki sem akarta részletesen tudni, mikor és hol lesz a búcsúztatása, nem úgy, mint az itthoniak. Állandóan faggattak, mikor teszem ki a gyászjelentést, hallottam, ahogyan a szomszédok egymással pusmogtak, hogy Nagymarosra is eljönnek megnézni, milyen lesz a szertartás, s kik jelennek meg ott. Ma is érzem szúrós tekintetüket, s azt, hogy a pokolba kívánnak azért, mert az én gyászom nem lehetett az ő álszenteskedésük színtere. Esti imáimban kérem Istent, adja meg, hogy meg tudjak bocsátani nekik.

20.nap

„Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, a miket nem kellene.” (1Tim. 5: 13)

 

Furcsa világ a mai. Az emberi kapcsolatok nagyon rossz irányba változtak még a múlt század közepéhez, harmadik harmadához képest is. Az emberek nem szeretik, ha felnőtt módon, éretten kell a dolgokhoz, s egymáshoz állniuk. A mélység az, ami elveszett a kapcsolatokból. Ezekben ugyanis úgy kellene egymás felé fordulnunk, mint a Mester és tanítványai: alázattal és bizalommal. Sajnos, világunkból, mintha kiveszett volna a tiszta ember. A szomszédokat az érdekli, neked milyen anyagi javaid vannak, mekkora szatyrokkal érkezel haza a boltból, milyen az autód és így tovább. Nem az a fontos, hogy szívedben milyen érzések kavarognak: szomorú vagy-e vagy vidám, jól esne-e egy beszélgetés vagy csupán egyetlen mosoly. Mióta a Lányom elment, s a gyászszertartását zárttá tettem, mert tudtam, hogy, csak a felszíntelen nézelődők hada jönne el, sokan nem fogadják a köszönésem, többen szóvá tették, hogy miért nem jöhettek el, s már-már azt sugallják, temessem el még egyszer a gyermekem, mert tanúi akarnak lenni a szertartásnak. Nem a mélységes bánatomnak, hanem annak, kik vannak jelen, s kik is ők. Jézus vajon ezt kívánta volna a tanítványaitól, hogy bámészkodni menjenek a keresztjéhez? Az V. stációban Cirenei Simon miért is segített? És Veronika a VI.-ban mi okból nyújtotta kendőjét neki? Egyáltalán, miért voltak ott a legmélyebb szenvedés idején? Bámészkodni? Ájtatoskodni? Nem. A Jézusba vetett hit miatt. Hogy ez milyen? Olyan, amelyik sohasem fordul vissza, hanem követi Őt. Az én szomszédaimnak Jézus semmit sem jelent. Elvesztek a technika által kínált lehetőségek között, hiszen csak a szerelmes sorozatok adnak számukra mámort, s az, hogy kibeszélhessék egymást, s olyanokat is, akikkel semmiféle lelki kapcsolatuk sincsen. Nem ismerik a szeretet és a feltétlen bizalom fogalmait. Annyit tudnak, hogy minden és mindenki pótolható és lecserélhető. Istennek tetsző élet ez? Ó, nem! De szavaikkal és tetteikkel nagy-nagy fájdalmat tudnak okozni annak, aki mellettük él. Még akkor is, ha te már ártatlan és őszinte módon viszonyulsz hozzájuk. Fel sem ismerik lelked titkait. Mert tanítvánnyá sem lesznek soha, hiszen nem képesek ártatlanul kérdezni. A hitben járó ember azonban nem készít kész sablonokat arra, ha kérdez. Az ő belső világa még az ártatlanság korából való.

M. Fehérvári Judit