(Mocsár Zsófia Alexandra - 1991-2016)
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott
pacákban
benne ragadt.
Így ma is
csütörtök vagyok…
Tavaly is az
voltam
egész évben.
Kormot szitált
halálod
ebbe a napba,
s a felhők
ropogása
a nagy zivatarok
alatt
meg nem született
tenger
hínáros
levélfonákkal:
Belőled ennyi
maradt.
*
Már összeomlottam.
Nem emlékszem
semmire sem.
Valahol Pesten
indultunk volna
a Szent Lászlóból
haza,
de a melletted
fekvő néni
azt mondta, már
az összes
neurológus látta,
voltak
nyolcan vagy
tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája
vagy
valamiféle fekete
lyuk.
*
Csakhogy mégis
galaktikák
azok, így itt
vagy velem
hétfőn és kedden
és szerdán
és pénteken, s
minden hétvégén,
de
csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
Ma egy kisfiú
táncát néztem,
éppen két
esztendős múlt…
Emlékszem, ebben
a korodban
milyen bájos
voltál, mikor a
játszótéri
szélben csak neked
nyújtotta kezeit
a hinta,
és volt palinta
meg libikóka-
billenéses
álmaid.
*
Már nem álmodom.
Ebbe a
csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem
akarok otthon
lenni, ahol te
már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a
tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe
csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből
vagyok.
*
A tárgyainkat
befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi
ok,
a szobád
összeomlott, akár a
légópince, csak
az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
És nem akarok
látni senkit,
emlékeim nem
fölösleges holmik,
az EGY kincset
rejtik,
és a múlandóság
örök rugói
téged idéznek
hinni a múltat,
mert már ott sem
vagyunk
mi ketten ott.
*
Látom a csöndet,
ahogyan
ásít, unja magát
és befedezi
a harangszót
festményeid
szivárványa és
mindkét
varázsdobozod
tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá
váltam.
*
S míg te a
csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod,
kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár,
vissza, bezár,
magamba szívom a
letűnő,
fekete lyukak
koncentrikus köreit…
Tenyeremben az
összes információt
összegyűjtöm, s
rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára,
ha mégis
eltévednél,
szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
Már leszálltam a
vonatról, papucsaim
hagytam csak
abban a kupéban ott,
utazóink sorban
felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott:
szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében
egy albatrosz csapkodott.
*
A kikötőben soha
sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a
dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert,
nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek
rám, mert az arcom
egyik fele
fogfájással van tele,
és többé a
fogtündér sem látogat…
Így csak a te
apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni
a hullámokban,
amint
galaktikákat nyitogat.
*
Holnap dagály
lesz, szerencse,
hogy
gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy
lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod,
hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a
hangod is hallom majd,
mikor
visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen
ott.
*
A Duna holtágában
megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte
magát…
Ebből sem lesz
már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még
csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené
bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa…
Persze, Te ezt nem hallanád,
vagy mégis, ha a
kozmikus terv a galaktikák
közötti
időutazás.
...
VálaszTörlésVan időutazás a csillagkapukon át.
VálaszTörlésNincs halál az emlékezésben.