2018. március 4., vasárnap

Csak..






Egy bokasérüléssel kezdődött. Majd két hüvelykujjnyi légzőfelület-hiánnyal, később derékfájdalmakkal, majd lázzal folytatódott.
Pszichiáterhez kellett volna mennem. Lemondtam. Aztán a pszichológust is, sőt már a háziorvoshoz sem járok. Napokig nem megyek ki a lakásból, mert nincs kedvem. És nem is írok, habár éppen ebben a hónapban jelenik meg a Magyar Naplóban egy kritikám. Tanítani még tanítok, mert meg kell élnem. Egyes szám első személy.
Láttam Zsófi Krisztiánját a TV-ben statisztálni egy Telenor reklámban. Éppen ekkor ürítettem ki az email-postaládám. Úgy egyszerre a kettőt. Annál a levélnél tartottam, amit tavaly februárban írt nekem Krisztián. Zokogni kezdtem, Vasárnap és zokogás. Lehetett volna szombat is. Mindegy. Néha benézek Zsófi szobájába, hogy alszik-e már... És nem döbbenek meg, ha nincsen az ágyában, mert lehet mondjuk, Pesten, Kanadában, Nagymaroson, Szabadkán... Bárhol.
Ma felhívtam a húgom. Zokogva. Azt mondta, menjek el a pszichiátriára. Az egyik legjobb barátnőm is ezzel bombázott. Zsófi nevelőapja azt mondta, tavasz lesz. Próbáltam még írni és telefonálni embereknek... És rájöttem, ez a néha-néha rájuk csüngésem nagyon terhes nekik... És felajánlják a pszichiátriát, holott Debrecenben pszichoterápiás részleg működik csak eminens és megbukott betegekkel. Én ott elégtelenre szerepeltem, mert volt véleményem akkor is, mikor gyászoltam. Mikor nagyon mélyen gyászoltam. A gyászom nem szűnt, csak egyre jobban pókhálót fon körém, s kizárja az időt... Feneketlen kúttá vált, ami arra hív, hogy ugorjak bele már...
És nincs sok időm. Nem húzhatom el a hagyaték dolgát a végtelenségig, hiszen, ha nem leszek, hol lesznek Zsófi Kinder-figurái, legói, plüssei, könyvei, festményei, rajzai, mesekönyvei... Több ezer értékes, s mások által soha ugyanígy össze nem szedhető vagy megfesthető tárgy?!
Zsófi huszonöt éves és mindent elkövet azért, hogy a családja szeresse és tisztelje.
Mert volt neki családja: Peer Krisztián. Én ebben a helyzetben csak másodlagos voltam.
Mára pedig egy apró kellék vagyok egy telefonszám listán, akiről lemondtak a barátai, egy naiv ember, aki elhitte valaha, hogy azokat, akik ugyanúgy telefonálnak ma is a Gyermekeikkel, Családjukkal, mint másfél éve, érdekli, él-e, hal-e...
Úgy hiszem, ez utóbbi megoldás nagyon kicsúszott a lábam alól.
Másfél esztendeje nem kellene itt lennem már.

3 megjegyzés:

  1. én nem vagyok segítő, csak egy sok-bajjal megpakolt ember, és néha benézek ide, és - mindegy mit írsz - örülök, ha látlak, nem ez a segítség, tudom, de úgy érzem értelek
    jó pszichiátert nehéz találni, mert sokszor csak ki akarnak rángatni a saját kerékvágásodból, nem a te ütemedben, hanem amit terápiásnak látnak....
    nem tudom, nem értek hozzá
    talán egy indiai guru, amolyan Ízek, imák, szerelmek fílinggel...
    jó tudom, PÉNZ...
    de
    hiszem, hogy van, hogy csak valami hatalmas élmény és cél tud betölteni ekkora léket

    VálaszTörlés
  2. Nehéz mondani bármit... Értem ... - megértem az érzést, mégis biztatlak: ne add fel! Szükség van rád... - iszonyatosan nehéz feladat, de egyedül te vagy illetékes Zsófi emlékének méltó őrzésére... Mindig szeretettel gondolok rád és Zsófira is... - mintha mindig ismertem volna...

    VálaszTörlés
  3. Nem tudom, mi lehet segítség... a sajnálom nagyon kevés... a biztatás mire? Nem tudom. De neked itt még dolgod van magaddal, a könyvekkel-holmikkal, és az emlékeket is őrizni kell valakinek! Erőt kívánok! Vigyázz magadra!

    VálaszTörlés