(A Lányom És Krisz kutyája, Flop. Zsófi halála után Krisszel maradt Nagymaroson)
„csaholj tengeri csillagra, állj
kétlábra, s iramodj apály után,
halhatatlan leszel”
(Ágh István: Lamentáció a kutyákért – részlet)
Az első kutyánkat, amelyiknek még felsejlik az
emléke, Gömböcnek neveztük. Egy közepes testű, zsömleszínű keverék volt, aki
nap nap után elkísért az iskolába, ahonnan a pedellus- akinek a nevét ma már
messzire vitte az emlékeztet- következetesen kizavarta, hol hólapáttal, hol
seprűvel üldözve őt, amin mi, gyerekek nagyon jókat derültünk. Annál kevésbé a
visongó tantestület, s így aztán felhívatták Édesapámat, hogy hogy képzeli eme
testőrséget, meg az eb amúgy sem arra való, hogy iskolába járjon. De azért
továbbra is ott várt tanítás után is, de illedelmesen az iskola előtt ülve.
A kertünkben hatalmas állattemető volt, ugyanis nem
csupán kutyáink, de macskáink is voltak a két hatalmasra nőtt mocsári teknős és
a véletlenül a málnabokrok közé zuhant denevér mellett. Ez utóbbi annyira
hozzám nőtt, hogy már egészen el tudtam viselni furcsa, vinnyogó hangját is, de
ő annál kevésbé az én táplálási módomat, a pók-és egyéb általa fogyasztható
ételek gyűjtögetésének végeredményét, hogy aztán a szalonnától és a kenyértől
végleg át is szenderült ama szebbik világba.
A ceremóniák szépek voltak. Apám értett a
beszédekhez, s az emlékezéshez, hiszen valaha ezt tanulta, így aztán minden
egyes állatunk neve mellé az emlékeinket és a kegyeletet is megőriztük, ha
újabb kereszttel gyarapodott a mi kis sírkertünk.
Tappancs nem sokáig élt. Alig néhány hetesen
szopolnyicát kapott, kiszáradt, s hiába volt az emberorvos minden erőfeszítése,
meghalt. Soha nem használtam azt a szót semelyik állattal kapcsolatosan sem,
hogy kiszenvedett vagy hasonlók, nekem és családomnak ők mindig is társaink,
barátaink, családtagjaink voltak még akkor is, ha ezt néha egészen különös
helyzeteket eredményezett.
Rozsdásra Apám már jó előre figyelmeztetett, hogy ne
menjek hátra – mert sarokházban éltünk, s egy külön elkerített lakrészben
mindenféle állatok voltak házakkal, kapukkal és kerítésekkel -, mert
hazahozott, azaz elvett egy embertől egy kutyát, mert az verte. Furcsa jószág
volt. Hatalmas póniló termetű, iszonyú csúnya szürkésfekete színű, gubancos
szőrű és a világ legszomorúbb szemei könnyesen világítottak egy vicsorgó
arcban. A csillagok bánatát hordozta szívében, az elszakadt teremtésekét, s az
összeütköző és atomjaira hulló üstökösökéit… Sem Édesanyám, sem a Húgom nem
barátkozott meg vele sohasem. Nekem azonban társam és barátom lett, de soha nem
engedtük ki az utcára. A kutyabánatot szép lassan elfeledte, s évekig velünk
élt.
Egy szilveszterkor még közelebb is került a
kutyaéghez, mert a Martinit egyszerűen nem lehetett elvenni előle. Nagy bulik
voltak nálunk mindig is. A szüleim amolyan modern moziba és egyéb helyekre járó
liberális és megengedő szellemben neveltek bennünket, így aztán azon a napon, amikor
éppen huszonnyolcan aludtak nálunk a Húgom barátai – Engem is kitúrva a
helyemről! -, bosszúból beengedtem Rozsdást. Hogy ki lepődött meg jobban, azt
nem tudom, de, hogy Rozsdás egészen jól ropta a csárdást, az már egészen
bizonyos, mert kettőt jobbra, kettőt balra lépésekkel tudott csak kibotorkálni
a házból.
Cseh bácsi a cipészünk volt. Nagyon sokat ültem
Náluk Rozsdás halála után. Mindig is szerettem az enyv illatát, a kaptafa
formáját, a szögek dalolását, a varrógép zúgását, a régi történeteket, Cseh
néni süteményeit, s a kutyájukat is: egy németjuhászt. Talán a TV-ben futó
Kántor sorozat miatt is, meg amúgy is a méltóságot és a hűséget jelképezték.
Amikor Fobizánt (Akkor egy autósampont neveztek így-
amely a sors furcsa fintoraképpen éppen a rozsdát volt hivatott eltűntetni-:
http://www.youtube.com/watch?v=ZRt9wFp2kD4) megkaptam, s leellenőriztem a
fekete körmeit, s minden más jegyet, hogy valóban az -e, akinek majd lennie
kell, s csecsemőként egyébként is olyan volt, mint abban a régi reklámban az a
bábfigura, megszületett a neve is. Na, Ő aztán ezerszeresen túltett Rozsdáson,
mert bennünket kivéve mindennek és mindenkinek nekiment. Főleg a kerékpárosokat
szerette leszedni a járműveikről. Egy csúnya, ködös hajnalon mérgezték meg.
Miután azonban lány kutya volt, gyermeke is
született: Foltos. Édesapám vigasza a tüdődaganatának minden egyes stádiumában,
Zsófi kedvence, s Édesanyámé is. Abban az időben ment világgá, amikor az
imádott Mama is áttétes gyomorrákot kapott. És Ő volt az, aki nem tudta megvédeni
a tolvajoktól Bakancsot, a kaukázusinkat.
Történt ugyanis egy napon, akkor már javában áldott
állapotban voltam, hogy megláttam egy piacon egy kutyát. És nem az uborkát
kívántam meg, hanem Őt. A Férjem eleinte nagyon ódzkodott, főleg, amikor az
árát is megtudta, de aztán a délutáni sziesztám után megdöbbenten és kitörő
örömmel vettem tudomásul, hogy mégis megvásárolta. Ők ketten, vagy mi hárman
furcsa párost, vagy triászt alakítottunk ezután a város életében. Az már a
kávéházak baja volt, hogy sehova nem írták ki abban az időben, hogy „Kutyával
tilos a belépés!”, így aztán mindenhová magunkkal is vittük. Még a
hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe is, igaz, azért a víztől távol tartottuk. Amikor a
Lányunk megszületett, Bakancs is éppúgy nézte a képernyőn a Babát, mint a többi
szülő és nagyszülő, ellenben a védőnő haragja óriási volt, hogy mit képzelünk
mi, mert a kutya bizony az ágyban aludt. Ugyan nem velünk, mert volt külön
lakrésze, de lakásban. Ekkor került megőrzésre Foltos mellé, ahonnan egyetlen éjszaka
leforgása alatt ellopták.
Egy év telt el csupán, amikor tragikus
hirtelenséggel elhunyt a Férjem. Zsófi keresztapja állatorvos lévén úgy
döntött, hogy ki kell húznia a fekete bánatból, s erre legmegfelelőbb a Gyerek
mellé egy kutya is. Viktória fekete színű, törzskönyvezett cocker spániel volt.
Szülés után került hozzánk. Tejláza és honvágya volt, s valójában azt sem
tudtam, Zsófinak vagy Neki van-e nagyobb szüksége rám. Hajnal ötkor séta, aztán
a Gyerek, majd közös játék, közös séta, beteglátogatás és bennünket nézett a
fél város, ahogyan az egyik karomon a Gyerekkel s a babakocsival, míg a másik
kezemben a pórázzal és annak végén Viktóriával próbáltam buszról buszra
navigálni… Édesapám a Tüdőklinikán feküdt. Napjai már meg voltak számolva.
Innen aztán úgy elzavartak kutyástól és gyerekestől, hogy egy napon kénytelen
voltam Viktóriát otthon hagyni. Ez a nap lett a vízválasztónk, mert az még
hagyján, hogy a szomszédok feljelentettek, de az, hogy egyetlen felületnyi
tapéta és parketta és semmi sem maradt épségben az egész lakásban, az már nálam
is kiverte a biztosítékot. Különben is Zsófit már ekkor a bölcsődébe is
szoktattam, s nem is olyan sokára kezdődött a tanév is. Egy ugyanolyan fiú
kutyát tartó házaspárnak adtam oda ingyen, de azt a zokogást, amit akkor el
kellett viselnem, soha nem felejtem el, amíg élek. Bűn volt így megszabadulni
Tőle!
Nem maradtam én sem pár nélkül, de Neki meg a
rottweiler volt a kedvence, így aztán Arthurt is megszerettem, habár tőle még
én is tartottam egy picit. Ekkor tanultam meg, hogy egyetlen szabály létezik:
„Nem félni és kezet nyújtani!”.
Karácsonyi koncertjeinket mindig az István Király
Téri Templomban tartottuk, ahol én voltam az állandó műsorfelelős, már, ami a
prózai részt és az összekötő szövegeket illette. Egy ilyen fagyos-kopogós, ónos
esős koromsötét este Kittike szaladt felém azzal, hogy „Judit néni! Tessék már
jönni, ennek a kutyának nincs gazdája és fázik! Tessék szíves lenni hazavinni!”
Mire egyáltalán észbe kaptam volna, már az egész színjátszó csoportom simogatta
a vacogó pincsit, s mindenki könyörögve kérlelt. Ekkor már neveltünk néhány
gyereket, egészen nagy volt a családom is, így csak ráztam a fejem, hogy „Ez
bizony nem a legjobb ötlet…”, de miután nem volt más lehetőségem, csak
beültettem az autómba, s egyenesen az állatorvoshoz vittem, aki ma csaknem
kilencven évesen is praktizál, s, aki Zsófi keresztapjának az édesapja. A bal
szeme hályogos volt, olyan hétéves lehetett, s mikor az oltások beadása után
Laci bácsi megkérdezte, hogy mit írjon a törzslapjára, akkor dőlt el, hogy én
bizony megtartom, akárki akármit is mond majd. Így született meg Einstein
alakja, aki a legbűbájosabb kutyánk volt, míg el nem lopták. Három napig
kutattuk a nyomait autóval, kerékpárral, gyalogosan; kerestettük a rádióban, a
TV-ben, az újságokban, és a falragaszokon át, mert a hűség és a tisztaság
szimbóluma volt ez az eb.
Csinszkát, a hófehér pulit úgy kaptuk ajándékba. Ő
volt az, akit minden Gyermekem – saját, nevelt és fogadott – egyaránt imádott.
Ha azt mondom, hogy Őt is eltulajdonították, akkor bizony kiderül, hogy nem
volt szerencsénk a kutyáinkkal.
Lüszit már én sem akartam, de mániákus bolhapiac
látogatók vagyunk. A debreceni zsibogó vagy ócskapiac bejáratánál tilos ugyan
állatokat árulni, de az embereket, amíg a közterület felügyelőket meg nem
látják, ez egyáltalán nem zavarja. Itt láttuk meg először azt a tacskót, aki
nagyon fázott, s ott volt egy és még egy héttel később is egy alkoholista nő
kezében. Zsófi sajnálta meg. Mikor meghallottam a tizenhatezer forintos árat,
nyeltem egyet, s ott is hagytam.
Csakhogy a következő héten már Ildikó is velünk
jött, a másik Lányom. Megvettük. A Párom csak hüppögött, mert ekkor már
Anyósomnál volt Cézár, az újabb németjuhász és Marcipán, a thai cicánk meg
Szotyi a házimacskánk is… Mert mégiscsak kertes házban élt…
A kálvária ezután kezdődött. Kiderült, hogy
orsóférges, hogy valószínűleg lóistállóban tartották, mert végtelen számú
mindenféle bogár van a picike szőre alatt, s, hogy egyáltalán nem fél éves, és
még terhes is…
Pumukli már az állatkórházban született meg, másik
négy társával együtt. Anya és Gyermeke két évig éltek velünk, s úgy alakult,
hogy el kellett utaznunk. Miután nem vihettük magunkkal Őket, kölcsönadtuk az
egyik szomszédnak mindkettőt. Ma is Náluk vannak, mert annyira megszerették
őket, mi meg beláttuk, hogy az életvitelünk miatt jobb, ha nem tartunk lakásban
állatokat.
Mit mondhatnék még? Karácsonyra egy karthauzi cicát
kértem… S, hogy miért? Mert az élet mégsem élet állatok nélkül…
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2013.
Nagy ötlet, a kutyákon át visszanézni az életünket. Te Judit igazàn gazdagnak mondhatod magad. Kutya nélkül lehet élni, de...
VálaszTörlésNekem persze a spaniel Viktória lett a kedvencem. :)