És akkor elkapott a depresszió...

Megnéztem a tünetegyütteseit eme nyavalyának a neten, de egy bizonyos, nincs kedvem semmihez sem, s végtelenül szomorú vagyok. Okom az van is erre bőségesen, így akkor mondjuk azt, hogy elfogott a semmihez sincsen kedvem, s a már ismét eltelt egy hét, s a már március második fele van, s még mindig itt ragadtam e földi létben, míg a Gyermekem belehalt egy gennyes agyhártyagyulladásba és végignéztem, ahogyan öt teljes napon át küzd az életéért kómában szindróma.
Persze, ennek sehol sincsen orvosi szakszava sem latinul, sem magyarul, de még mindig nem óhajtom faggatni sem az egek urát, feltéve, ha van ilyen, sem a karmatan hirdetőit, sem senkit...
Egyet azonban még mindig nem értek, ha az influenza elleni védőoltások fontossága folyik a médiából, mert azt ugye, bárki elkaphatja, s jobb esetben, ha szerencséje van, néhány nap, esetleg egyetlen hét alatt meg is gyógyul belőle, akkor, miért is nem volt még egy esztendeje a meningoccoccus C baktérium okozta fertőzésnek semmiféle médiavisszhangja sem. A múlt évben sok fiatal halt ebbe bele hazánkban is, így aztán csak lesz vagy már van is csecsemőkortól kötelezően védőoltás, de ez engem nem vigasztal, sőt, határozottan dühít, annak ellenére is, hogy tudom, sok emberi életet mentett meg, aki végül kimondta, hogy igenis, erre szükség van.
És egy ÉLET nem élet?
A XXI. században csak úgy el lehet illanni huszonöt, tizennyolc, tizenhárom és két éves korban?!
Akkor hol tart  ma az orvostudomány?
A biológiai fegyverarzenál milyen szinten van vajon? Hány pillanat alatt lehetne ma teljes Európa lakosságát kiiktatni?
Gondolom, nem kellenének ehhez sem hetek...
Jól van ez így?

*

Tegnap a lányom sírjánál jártunk... Zokogtunk, mint mindig. Mert a Miénk volt, s kihullott az életünkből a szépség, a kreativitás,  a mégis van kiért... S egyáltalán a szavak mögöttes tartalma (unokám, gyermekünk, feleségem, unokahúgunk...), s az arc hiányzik, s a tettek, a jövő, az egyediség... Mind-mind eltűntek az ürességért cserébe.
Jól van ez így?