V.I.-nek
Kérdezem magam,
s valójában Téged faggatlak,
láttad-e, hogy hajlott le az égről a Nap,
korongja spicces volt egészen,
sugarai nem gabalyodtak össze mégsem,
hamvassá simították tekinteted lángját,
perzselő csókokban forrasztották eggyé
csillagutunk Mennyország padlóját…
Azt mondják, „a Föld istenasszonya”
is éjjel mutatja meg valódi arcát,
nem titkolva havas-forró nászát,
de, aki egyszer a Csomolungmát
őszintén megismeri, a halálzónát
oxigénpalackokkal sem kerülheti,
mert eggyé válik a hegy és a Lélek…
A fal túloldalán mindig vasárnap van,
az őrségváltás csak őrtüzek sokasága,
folyamatos jelen, Buddha így tartotta,
szülessünk hát újra, trisnát így akarva…
Gyermekkorunkban a hintát egyre
feljebb hajtotta a lábunk,
nyögött a lánc, villámot szórt szeme,
néha átfordultunk,
más dimenziókban ugyanott játszottunk…
Megőszültünk ugyan,
de a hegy most is ott van,
miként a hinta is a régi,
mosolyod is fényes,
a napsugár ünnepien ékes,
a hó vakítóbb és többet regél…
Halkan hív a legszebb útra…
Világol már lassan
a mulandóság fátyla,
a tejúton ott porzik
lovának patkója,
alkonyra hajlik a Hold
közeli sarlója,
édes a mezők
kérges kenyere,
aranyat lángolunk,
s egyszer majd együtt
indulunk, mert bennünket
messzi hókapuk várnak,
hisz ott van az örök vasárnap…
Megígértük, hogy a Földön
nem mondunk Istenhozzádot,
mert, ha egyszer hóba fúlnak a napok,
akkor is velem Vagy, s én Veled maradok.
http://www.allegoria.hu/vers/M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése