Régen írtam blogot

ellepett a munka, s nyár közepén ebben a kiszámíthatatlanul szeszélyes időjárásban, amely az emberi felelőtlenségről és klímaváltozásokról is szól, odavezet, hogy az ember meglehetősen fásultan veszi tudomásul a napok pergését.
Néha ugyan kizökkenti valami nem várt lelki válság ebből a folyamatból, s, hogy aztán merre is halad tovább a kapcsolataiban az azon is múlik, hogy hogyan áll mindehhez a családja.
Ma is hiszem, hogy a nőknek sokkal nehezebb dolga van ebben a világban, mint a férfiaknak, mert nem elég emocionálisan folyamatosan toppon lenni, de menni kell néha akkor is, ha éppen már semmi kedvünk, mert vásároltunk, főztünk, mosogattunk, mostunk, teregettünk, vasaltunk, s amolyan élőhalottként mégis beülünk a kocsi anyósülésébe, hogy aztán egyfolytában az utat szemléljük a visszapillantó tükörből, hogy éberebbek legyünk a párunknál is, s aztán jön a kert, a gyomlálás és folytatódik a mókuskerék, amelyből mára ki sem tudunk szállni egyetlen pillanatra sem.
A net elé is az Olimpia nyitó napján merészkedünk, mert most nem annyira feltűnő a hiányunk, s egyébként is elég volt a Foci-EB, nem szeretnénk újabb alkalmat az éjszakába nyúló TV-nézésekhez...
Talán öregszünk... Talán nem. A boldogság és a békesség kaptárában ma is édes a méz, s elegendő ahhoz, hogy jövő ilyenkorig kitartson, s illatoznak a lilaakácok, az erdővé növekedett ágai beterítik a szíveink, s az egymáshoz tartozás érzésével hajtjuk álomra a fejünk, de mégis szeretnénk már visszalépni a munkás hétköznapokba, mert hosszúra, nagyon hosszúra nyúlik ez a nyár...


Oximoron blogjából: Judit