Van az úgy, hogy meg vagyunk győződve arról

hogy megtaláltuk a boldogság kék madarát. Nem mesebeli erdőkön keltünk át azért, hogy megcsodálhassuk, elmerüljünk és feloldódjunk a pillanat okozta transzban, csupán az idő és a tér egy adott koordinátájában tökéletes helyen voltunk.
És van az úgy, hogy mégis erkölcsi aggályaink támadnak, szabad-e megérintenünk, megtartanunk ezt a kincset, ami pedig a miénk.
A miérteket magunkban keressük vagy bezárjuk a lelkünkbe, de onnan aztán mégis felbugyognak, s akár óránként lassításra, megállásra késztettek bennünket...
Ha ilyenkor erkölcsi filozófiákat gyártunk, azt igen helytelenül tesszük, de mégis megpróbáljuk megideologizálni a valóságot, mert innen kedve csak egyetlen dolog számít igazán: az igazság, ami természeténél fogva ugyan csak egy helyes utat mutat, de mi annyiféle fajtájával találkoztunk már az életben, hogy nem hiszünk a görög Diké, ismertebben a római Justitia serpenyőjének, hanem részt akarunk venni abban a szerepben, amely egyszerre a mérlegé és a mérlegelésé...
Persze, így eleve kudarcra ítéljük saját magunkat, de egyetlen dolgot mégsem szeretnénk, hogy az, ami most van , csupán emlék legyen és pillanat, mert nincs annál rosszabb érzés, ha egyszer már csak emlegetni tudjuk a kék madarat, mert hagytuk, hogy messze szálljon...
S mert emberek vagyunk és nem istenek , madarak pedig főként nem, rá kell döbbennünk arra is, hogy elfogadni és elhinni a valóságot néha sokkal nehezebb, mint bármiféle mesebeli történet részének lenni, hiszen a mesék vége a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak." azt életben csakis egyszer adatik meg, hiába véljük mi úgy, hogy százszor is újra lehet kezdeni az életünket, jól befejezni és megélni a kék madár mindennapos jelenlétét csak egyetlen egyszer lehetséges...