Régen jártam erre

következésképpen régen írtam blogot is, s bizony elfeledkeztem azokról az emberekről is, akiket követek.
Ez így alapvetően nem igaz, csak van némi valóságmagja annak, amit most képernyőre vetettem, s mégsem lett ettől monda, még mendemonda sem... :))))))
Az azonban bizonyos, hogy, ha az ember néha elcsendesedik egy picikét, az nem csupán a lelkének, de az egészségének is jót tesz. És most nem a monitorra szegeződő tekintetre és a képernyő előtt meggörnyedő gerincoszlop ívére gondolok, hanem a lélek selymére.
Mert miként a tavasszal újrasarjadó pázsit fénye, úgy képes megújulni az ember is attól, ha szeretet veszi körül, s éppen ilyen ütemben kerülnek fényév távolságba a virtuális dolgok is, mert a lélek most másféle táplálék után néz: a boldogság mindenhatósága járja át minden egyes kvantumrészecskéjét, s ez a legszebb dolog a világon, ami csak megtörténhet velünk.
Valaha, amikor éppen teológiát hallgattam, azt hallottam, hogy a Csodák azért születnek, mert Isten néha beavatkozik a folytonos teremtéstörténetbe, s így korrigálja azokat az apró dogokat, amelyek nincsenek az őket megillető, méltó helyükön. Hogy miért éppen ez jutott most eszembe? Mert talán soha jobban nem éreztem azt a fenségességet életemben, mint a mostani napokban. Fellengzősnek és hirtelennek tűnhet ugyan ez a kijelentés, de mégis egyetlen dolog az, ami ezt mindennél erősebben képes alátámasztani: mindent úgy tudok elfogadni, ahogyan megtörténtek: haláleseteket és a gyász kemény próbatételeit, a valaha feltett összes kérdésem, amelyek csaknem mindegyike a "Miérttel?" kezdődött, s reális válaszokat egyikre sem tudtam adni...
És ekkor hirtelen és váratlanul berobban az életembe valaki, akit harmincnégy éve ismertem meg és nem tudtam Róla semmit sem az utóbbi harmincegy esztendőben és nem kell többé a nyugalomért könyörögnöm, mert a teljes gyógyulás méltóságát és szabadságát hozta Magával, s nem hiszem, hogy kell ennél több, hiszen benne van az egész világom, ami végre egészen kerek.
Mit akar mindez a szóáradat jelenteni? Kellő időben kell kimondani a legpozitívabb érzéseink is, s bizony, az a harmincegy évvel ezelőtti kiejtett mondat messze illant már, s emléke sem fontos, de az, hogy ennyi év után ismét rátalálhattunk Arra, akivel együtt szándékoztuk leélni az életünk, ráadásul a tiszta, őszinte szerelem ízével fűszerezve, ez bizony Csoda, amiről beszélni kell ahhoz, hogy Mások is nyugodtan merjék kinyitni a szívüket, annál is inkább, mert világunkat az élet minden területén a pesszimizmus sokkal erőteljesebben áthatja annál, mint kellene. Néha pedig elegendőek a szavak is, az intuíciók, az érzelmeink áradásának szabadon hagyása, a jellem, a szív nemesítése...
Az azonban, hogy hogyan bánunk mindazzal az adománnyal, amely a miénk is, már a mi felelősségünk, így bizony ennek a tudásnak a tisztítóerejével felvértezve kell továbbhaladnunk az utunkon.