Vallomás

Lelkem bilincseit nehezen engedem lecsatolni

magamról. Félek, hogy álmaim tájait mások is

visszapergethetik, ha nem is mozgóképpel,

csak színekkel és hangokkal, s olyanná leszek akkor,

mint ama megszedett fa… Gyümölcseim aromái másokban

hozzák a tavaszok virágképeit vissza,

s nem tudom majd megkülönböztetni az almát

a cseresznyétől, s miként a vakok, csak

simítgatom a gyümölcsök héjait is, s nem

akarom majd a lédús barackot megízlelni,

mert fázom héjának érintésétől, nem vágyom rá.

Tudom pedig, hogy a kert végi málnások között

tavasszal sünkutyák dugják ki orraik szirmocskáit,

ha nem jár arra senki sem, mert az embertől

félni kell, hiszen olyan dühvel irtja a káposztalepkéket is,

noha azok násztáncaik járják egyre keringőzve

az uborkák indái fölött  nem gondolva a rettenetre:

a fagyott lég sikolyára, midőn a természet

mozdulatlan hever és várakozik a futórózsa,

de ha nem metszi meg senki sem, csipkebogyókat lehel

mire megérkezem és elalszanak a fények,

csak egy ház áll mozdulatlan. Kőkerítésein

becsorog az elvásott idő, s ráncokat húz

a lábazatra, hajszálereit így repeszti széjjel az

infarktusok és agyi történések erdeje, s sehol sincs

egy szívsebész, sem egy neurológus, hogy feltárja

a mélyvénákat, nem keresve válaszokat arra az életmódra,

mi végül idevezetett. Különben reggel háromnegyed hétkor

és délután négy tájékán dudált a gyár, hogy idehallatszott,

de repeszteni dobhártyáink mégis  a légifolyosó volt

hivatott, min repülők hasítottak, s húzták kondenzcsíkjaik,

de nem volt soha publikus, merre mennek, s mivégre…

A gyermekkor oly gyorsan elillant, s ettől sebesebben csak

a felnőtt lét szelelt el, s tudni sem akarom, hány év

van mögöttem már, noha a gének játékai miatt

sokszor el sem hiszik, mennyi az az annyi,

s érdekes, mert a száz libás kérdést sem teszi már fel

senki sem, mint, ahogyan az sem lényeges, milyen

színűre festetem a hajam, s ruhatáramban miért

nincsen egyetlen kendő sem és nem viseltem

kontyot, de súroltam téglával a Lewist magamon,

s ott a kert mélyén érdekes könyveket olvastam,

de csak a diófa nézte őzbarna szemeivel meredten,

hogy mire is vetemedtem, mert ő sejtette, mit

szüleim elnézően elütöttek egy mosollyal, ha

X. elvtárs érkezett beszédbe elegyedni Apámmal,

a kántorral, ki körmenetek élén deklimálta az Égnek

a zászlós temetések óráin, hogy megint kopogtat

egy Lélek azon az ajtón, mi dimenziókat választ el,

s családokat, így Istenben hinni kell, hogy engedi

egyszer a találkozásokat, mert különben kérdezni

sem érdemes, ahogyan gondolkodni sem azon,

hogy Imi miért ment oly hamar fel a grádicsokon

szétnézni a felső világba, ha úgysem jöhet hozzánk

míg itt élünk többé vissza…

Így keresem egykori önmagam ebben a homályos

tükörben, minek beteggé tette szemeit az idő, de

a hályogokon túli retináim még visszaintegetnek,

mert minden jelet felvettem, ahogyan a mohákat is,

s a földet, melyben kutyáim és macskáim nyugszanak

immár békében. Mellettük elásott játékaim és emlékeim

teszik gazdaggá azt a földet. Felismerném ma is

a padló recsegését, de kik fent vannak elszörnyedve

néznék, s nem is értenék, mik ezek az adók és áfák,

kötelező tizedek, füstadók és mindenféle középkori

nyavalyák, s ha elkapná őket a láz, nem volna már

fertőző cédula a bejárati ajtón, csak TAJ számonkérés,

mert mindegy, élsz-e vagy halsz, csak fizess,

s ha nincs munkád, keress, s ha nem találsz

csak egy szám leszel, felesleges, és van pluralizmus,

de két párt élvezi hasznát, míg egyre nagyobb az államadósság,

s csődöt mondott itt rég mindenféle politika,

semmi sem változott, hisz még a név sem lehet a régi,

s lehet alkotmányozni, s abban elvekről beszélni,

igaz, nincsen labdaházunk, de vannak szavaink,

amelyektől kinyílnak sajgó sebeink, s

újra eljön a szamizdat

második korszaka, s ugyanúgy nőnek majd

tavasszal a fák, már amiből van még,

mert felsőbb megfontolásból a legtöbb fajtát

rég kivágatták, mint, ahogyan állatokat sem

illik ma tartani, s nem is bánom, hogy elcsépelték

a szavakat is, így talán mégis kihullott a pelyva,

s ez a vers , ha csak annyit ér, mint egy poltúra,

már akkor is megérte képernyőre vetni,

mert nem tudok másként, csak így emlékezni!

M. Fehérvári Judit