között átbugyborékol a forró homok. Az őszi esték a szitáló ködben, az enyészet
és a fölszántott föld különös illata leng körülöttem. Távolról halk füttyentéseket
hallok, de már nem félek, mert apám elmagyarázta, hogy ez az ugartyúk hangja.
Apám különben is fogja a kezemet. Megmutatja a vérehulló fecskefüvet, az egér-
árpát, a lándzsás levelű úti füvet. Az ott a szőriszarka s az a madár, amelyik bukfencezni is tud röpülés közben az a bíbic. S az a fű fölött surranó árny nem ürge,
nem patkány, hanem madár. Úgy hívják kecskefejő. S a Csetény dombi tégláról is
tudja honnan származik. Különös tégla, látszik, égetés előtt polyvát kevertek az
agyagba, a tégla felületén apró szabályos mélyedések, a kiégett polyva nyoma. Itt
egy középkori falu állt, Cseténynek hívták. Már csak ez a domb őrzi a nevét,
mert a török hódoltság alatt elpusztult. Ahogy elpusztult Rácegres is, csak akkor
még Királyegresnek hívták.”
(Lázár Ervin: A szűkebb haza - részlet)
Devecsery László: Hűséggel megvert, hűséggel áldott
Sajgó márciusok téptek sebet rajtam,
csikorgó fogakkal mégis hű maradtam.
Sokan voltunk akkor, akik arra vártunk,
kőzápor zúdul ránk, vértanú-halálunk.
Hányszor megpróbáltak, hányszor vasra vertek,
keresztjeink mellé latrokat kerestek.
Lesz-e még harmadnap, lesz-e feltámadás?
Egyetlen életünk örök-nagy számadás.
***
Hittel, élettel, magánnyal,
birtokra keltem száz halállal.
Tenéked nem volt hű hited,
hó alatt szunnyadt életed,
magányodat elrabolták
vicsorgó, rabló farkashordák,
te szelíd homlokú Magyarország.
Utassy József: Március zúg örökké
Zúg Március
Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében ! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi ! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!
Eszterházy Péter: Petőfi, a légtornász
Egy régi kérdés arról képzelg, mit csinálna a lánglelkű költő, ha élne. A gyors válaszok könnyen kínálják magukat, alig menti őket, hogy zárójelbe tesszük (magunkat).
(Ha élne, már rég meghalt volna. Javítás: belehalt volna. - - - Disszidálna. Füstbe menne. Gallyra. - - - Kiállna a Lépcsőre szavalni: Talpra magyar! Javítás: Sándorkámmégegyszeronnéthogytalpramagyaramikro- fonvégett. - - - Indulna a szavazáson. Kibukna, mint rendesen, szabadszállna. Ezt még lehetne pontosítani, ha lehetne. - - Az Új Tükört szerkesztené, hol egyetértene szerkesztőtársával, hol nem. - - - József Attila-díjas volna. - - - "Petőfi?... Hogy mit csinálna? Hát, amit mindenki!" (De mit csinál mindenki? Erre nehéz válaszolni.) - - - Ránk borítaná az asztalt. - - - "Kérdezzék meg Bem apót!" - - - Un. publikációs gondokkal küzdene, nyilván. Túl ilyen volna és túl olyan; Petőfi túl volna. - - - Rossz a kérdés. Elgondolhatatlan.) No de mindez csak mellékszál. Mert bizony Petőfi, semmi kétség, ha élne: légtornász volna. Egy légtornászról már messziről ordít, hogy légtornász. Egy légtornász az kirí. Látszik rajta, hogy Isten teremtménye. Azonkívül nagy bajusza van, és széles mellkasa, ahol megpihenhetnek a hölgyek. Szőke hajukat a légtornász arcába fújja a szél, ami nem mindig kellemes, ha szépnek szép is. Egy ember az vagy légtornász, vagy nem légtornász, itt nincs mese. Az élet nehéz, a légtornászé is. Ott ez az egész cirkusz, a közönség, amely unottan perecet rágicsál, füstölög a poshadt sör miatt, és legszívesebben otthon tévézne; a porondmester, ki hogy van vele, nem nagy szám; a technikai fölszerelés toldozott-foldozott, ha műanyag, nem rozsdáll. Körben a nagy vadállatok büdösek. Mindenkinek megvan a maga baja. És akkor még nem beszéltünk a műlovarnőkről, e kegyetlen, édes lényekről. De azért a zenekar játszik, tutti, és olykor jól érezzük magunkat, ha törik, ha szakad. Petőfi nem állítanák félre, és nem is volna egészen sikertelen, a nagy esztrádműsorokhoz nem őt hívnánk, de nem is kizárólag pókhálós, poros művelődési házakban lépne föl lépre csalt nyugdíjasok előtt. No de mindez csak mellékszál. Mert ez a Petőfi, minden mozdulatával és minden mozdulatlanságával, álmában és ébren és félálomban, egyedül vagy barátai karjaiban, azt hirdetné. . . nem, nem hirdetné, csak állítaná, létezésének módjával állítaná, csöndesen és megfellebbezhetetlenül, amit már-már elfelejtettünk, hogy a légtornász főként nem elismert vagy el nem ismert, nemcsak a szakmájához ért, meg a nőkhöz meg a férfiakhoz, nemcsak állampolgár, magánszemély és alkalmazott, nemcsak mitológus, szociológus, ökonómus, balneológus, nemcsak a porondmester egyetlen méltó ellenfele vagy épp ellenkezőleg, nemcsak nagy demokrata, dehonesztáló demonstrátor vagy alamuszi technokrata demimonde, nemcsak fahmann és untermann, hanem: hanem ő a LEVEGŐ URA.
Bizony.
Csak ő.
És ő, a levegő ura, mindennap föláll a kopott trapézra, bajusza mulatságosan billeg, drágáim, így szól halkan, és belefúrja magát a levegőégbe föl, föl, mindennap, érettünk meg persze magamagáért.
A levegő, tudjuk, ha nem tanították is, tanultuk: színtelen, szagtalan, szúrós szagú gáz. Mindazonáltal, légtornász testvérem, te hiú, nevetséges nímand, ne feledd: ura te vagy.
No de mindez csak mellékszál.
Esterházy Péter: A kitömött hattyú. Magvető, 1988.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése