A terekről

Influenzás fejjel kóválygok. Már, amikor egyáltalán ébren vagyok. Átalszom a napot, az éjszakát. Ez bizony egy jel. Valami miatt az immunrendszerem csökkentett üzemmódba helyezte magát.A hiba valószínűleg azokban az okokban keresendő, amelyek mostanában értek. Nem voltak szép napjaim. Mindenféle történt, aminek nem kellett volna. Más lett a terem, más a ritmusom, így a lelkiállapotom is. Valahol üres terek maradtak, amelyeket más töltött be testével, más rítusok szerint haladnak a dolgok, miközben rábólintottam, hogy igen, ez így helyes. Másféle cselekvések, eszmék, ideálok foglalkoztatnak egy ideje, mint az elmúlt negyedszázadban. Váltásokra gondolok. Elsősorban arra, hogy nem biztos, hogy jó ez a mi kelet-közép-európai röghöz kötős szemléletünk. Születünk valahol, tanulunk valamit, legfeljebb átképezzük magunkat néhányszor, s ragaszkodunk ahhoz, hogy csakis a mi városunk, mi foglalkozásunk vagy hivatásunk (Ki hogyan éli meg...) a jövőnk kontinuitásának egyedüli záloga. Egyre kevesebb dolgot szabad ráadásul hangosan kimondanunk... Jobb, ha a bennünk megszülető elhatározásokat nem osztjuk meg senkivel sem, hadd ágaskodjanak csak lábujjhegyen a jövő ablaka előtt: csöndben hangtalanul, hogy megszülethessen egy újfajta rítus: a miénk. Mert manapság másként nem lehet. Valahogyan a gazdasági dolgok nyomot hagytak az emberek lelkében is, s egyre kevesebben érzékelik a szivárvány színeit... Sokkal inkább a lökdösés, a mások észre nem vétele, a területek kisajátításának korát éljük... S nemhogy a szomorú vagy boldog pillanatainkat, de helyünket a metrókon, az utcán sem osztjuk meg másokkal, mert nem ismerjük a félreállás rítusát. Ez pedig nem más, mint létezésünk negatív lenyomata, azaz a totális háború...