Van az úgy néha, hogy az ember nagyon elkeseredik...

Nincs annál rosszabb érzés, ha nem bíznak benned... Annál fájdalmasabbat meg nehezebb elképzelni, mintha ezt a legközelebbi munkatársad teszi... Mert attól fél, hogy a lelked már nem a közös munkáért lobog... És valahogyan elsiklanak egymás mellett a mondataitok... Nincsenek hatalmas szünetek és valamire való érveid is elapadnak, hiszen csupán teszed a dolgod... Hivatásnak is lehetne nevezni, de nem az, sokkal inkább elkötelezettség... Az ember nem csapódik ide-oda, mint a sivatagi homok szemcséi a szelektől, ahol a nyomokat is messzire sodorja az emlékezet... Nem is vágysz nyomokra, csak jó szóra, megértésre, néha pozitív visszacsatolásokra... Hogy tudd, jó még a kulcsod ahhoz az ajtóhoz, aminek zárjain valaha közösen is csiszoltatok, hogy társakként léphessetek be oda...A bejárat mögött fényből pedig mindkettőtök egyformán táplálkozik. Szeretném hinni, hogy ez így van ma is, és nincsenek kétségeid afelől, hogy így is marad, míg csak pislákol a  láng... A lelketekéi...