A gravitáció legyűrése (Conquering Gravity)

Leonardo da Vinci nyomdokain

Szombaton délután ismét nagyon érdekes kiállítás-megnyitó részesei lehettünk, méghozzá újfent a debreceni Modemben. Egy olyan belga művész, Panamarenko szemével csodálkozhattunk rá a bennünket körülölelő világmindenségre, aki nem csupán kortárs és modern, de egyszerre feltaláló, költő, orvos és próféta is.
Tárlatai ma Londontól Sydney-ig és Párizstól New Yorkig rendszeresen láthatók, látogathatók.
Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy hogyan jut el Valaki addig, hogy a technológiai konstrukciókat tekintse a valódi művészet céljának. A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk, ugyanis Panamarenko 1940-ben született. Öt éves, amikor a második világháború befejeződik.
Az ötvenes évek második felében már az Antwerpeni Képzőművészeti Akadémia hallgatója. Ebben az időben a művészetekben még mindenféle irányzatok és stílusok keveredése a jellemző. Egyetemi hallgatóként ugyan csak kizárólag titokban, de jobban érdekelte a tudomány és a technológia, mint a művészettörténet. Emberként semmiképpen sem volt hajlandó nemzedékének politikai beállítottságú művészeit követni, így egyre inkább magányos farkassá vált, aki a sajátos önkifejezés lehetőségeit kereste.
A posztdadaizmus után egy ideig a pop - art alkotója, de ekkor rádöbben, hogy nem feltétlenül kell neki használati tárgyakat terveznie, hanem elegendő, ha logikai úton mutatja meg azt, mivé lehetnének bizonyos anyagok és alkotóelemek.
A XX. század második felében arra a gondolatra jutott antwerpeni műhelyében, hogy a „csillagokhoz vezető utazás” megvalósítható, s ha másképpen nem is, de a modern ember fantáziája által. Csak önmagunkból szükséges kilépnünk.
Mi szükségeltetik mindehhez?
Elsődlegesen a szárnyalás, a képzeleté és kutatás, kutatás, kutatás: az energiáról, a gravitációról, a mozgásról, a szivárgásról és a térről.
A végeredmény?
Igen meglepő konstrukciók halmaza.
1967-ben Joseph Beuys unszolására kiállította a Das Flugzeug nevű egyszemélyes repülőgépét, mint műtárgyat. Ekkor már egyre inkább a repülőgépek és a repülés hatása alá került. Talán így született művészi álneve is, s a lehetséges magyarázat, hogy a Panamarenko művészi álnév valójában a Pan American Airlines and Co rövidített változata. A valóság azonban egészen más: nevét csupán jól csengő hangzása miatt kölcsönözte, s éppen egy orosz tábornoktól.
Ráadásul ekkor kezdett katonai egyenruhát viselni, majd hivatalosan is léghajósnak nevezte magát. Ez idő tájt építi meg a mai napig a legnagyobb és leghíresebb munkáját, az Aeromodeller nevű zeppelinjét. Eredetileg az általa készített nádkabinban akart élni, de ezt az elgondolását el kellett vetnie, ellenben ez a lenyűgöző alkotás rövid időn belül vizuális művészetének egyik ikonjává vált éppen úgy, mint a Nova Zemblaya nevű tengeralattjáró és a Bing of the Ferro Lusto elnevezésű űrhajó.

Panamarenko tipikus polgárpukkasztó. A tudósok és művészek is egyaránt elképedtek, amikor rovarok szárnycsapkodási mechanizmusát rekonstruálta vagy a PAT-nek [Portable Air Transport], azaz „hordozható légi közlekedés”-nek titulált hátizsák-helikopteres kísérleteit bocsátotta útnak.


A művészvilágot és a tudomány embereit egyaránt rendszeresen meghökkentette kisebb projektjeivel is, mint például a rovarok szárnycsapkodási mechanizmusának rekonstruálásával vagy a PAT-nek [Portable Air Transport], azaz „hordozható légi közlekedés”-nek titulált hátizsák-helikopteres kísérleteivel.
A XX. század utolsó évtizedeiben antwerpeni műtermében forradalmi térelméleteket állított fel. A „csillagokhoz vezető utazás”-ra indult és számtalan repülő és vitorlázó szerkezetet épített. Érdekes módon működőképesek is vannak közöttük. Olyanok, amelyeket emberi irányítás során a valóságban is lehet használni. A legtöbbet azonban nem. Van ezekben a dolgokban egy nagyon emberi és még egészségesebb humor is. Ugyanakkor Panamarenko rajzaival és számításaival többet céloz meg, mint a puszta szórakoztatást. Hiszen tanít. Magyaráz. Nem csupán arról, hogy hogyan lennének képesek működni képzeletbeli szerkezetei, hanem arról is, hogy a képzeletben minden lehetséges: röpülni a Földön és a világűrben egyaránt; siklani a vízen és elszámolni matematikai, fizikai képleteket. Sőt kifelejteni alapvető alkatrészeket a szerkezetekből, mert azok ettől lesznek valódi művészi alkotásokká.
Művészetét a szofistákhoz és Van Gogh-hoz szokták hasonlítani, hiszen az előbbiek az elfogadott tudományokat újra meg újra kétségbe vonták, míg a posztimpresszionista Vincent Willem lehetetlen színeket használt és nem vette figyelembe az arányokat, a perspektívát, s mégis mindenki másnál jobban sikerült felismerhető és meggyőző képeket létrehoznia. Ráadásul Van Gogh a híres éjszakai képei elkészítésekor olyan kalapot viselt, amelynek a peremére gyertyákat erősített, hogy a festék színeit felismerje.
Ezzel az elvvel ért egyet Panamarenko is, mert szerinte a művésznek nem az a dolga, hogy végleges válaszokat adjon azokra a kérdésekre, amelyek egész életén át kísértik. Kedvenc könyve, Steve Weinberg amerikai Nobel-díjas fizikus műve „Az első három perc” (The First Three Minutes) címet viseli, és a világegyetem eredetéről szól.
A Modem igazán kitett magáért, amikor felvállalta ennek a kiállításnak a megrendezését. A tárlat kurátora Hans Willemse esztéta, aki korábban több könyvet is publikált a belga Panamarenko művészetéről méghozzá angol, holland és francia nyelveken egyaránt.
Az egész megnyitó szellemisége, a zene, a beszédek mind-mind azt sugallták, hogy a Modem igenis figyel arra, hogy ne csak teret adjon a kortárs géniuszoknak, hanem a jelenlévők is igyekezzenek minél több aspektusból megtapasztalni, hogy napjainkban mely dolgok képezik a képzőművészeti maradandóság alapkritériumait.
A december 5-ig megtekinthető tárlatot 2010. szeptember 18-án, este 6 órakor Gulyás Gábor, a Modem igazgatója, Kósa Lajos Debrecen város polgármestere, Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára és Pierre Labouverie belga nagykövet nyitotta meg. A különleges zenét, a háromtételes „Futurista nyitány'”-t Najmányi László komponálta, s Ő maga adta elő az erre az alkalomra szerzett művét.
S ez Panamarenko esetében (eredeti nevén Henri Van Herwegen), akit egyesek bolondnak, míg mások szellemóriásnak tartanak, egészen különös jelentőséggel bírt. Csak annyit kell talán még elmondani, hogy a volt vasfüggöny mögötti országok közül elsőként hazánkban látható a belga művész-zsonglőr különös látásmódja által felépülő technológiai és művészeti csodavilág. Mellesleg az sem érdektelen, hogy a mester saját múzeumán kívül az utóbbi időben sehol sem állított ki!