Ha kilógsz a sorból...

Mostanában sok mindenféle kavarog a fejemben, mert tegnapelőtt valaki volt olyan kedves és feltörte ezt a blogom is.

Eltűnt a fényképem, s a fejlécben is történtek olyan machinációk, amelyekhez semmi közöm sincsen. Aki ezt tette, annak nagyon ismernie kellett a programozást, mert nem elég, hogy azt szekciókra osztotta, hanem ráadásul egy olyan szinte mindenki által ismeretlen oldalammal toldottam meg a bemutatkozásom, amelyről eddig egyetlen ember és én tudtunk csupán. Most nem arra gondolok, hogy épül egy művészeti-és közösségi portálom is... Ezek után elgondolkodtam , s nem csupán az internet, de az élet furcsaságain is.

Tősgyökeres debreceni vagyok, s valaha olyan valódi cívis szemlélettel rendelkeztem, hogy Debrecenen kívül nem létezett számomra a világ, mert úgy véltem, annak itt a középpontja, az alfája és az omegája is.

Ezért aztán, amikor az akkor még Vegyipari Szakközépiskolának nevezett intézményben a legelső tanévnyitón a kutya sem szólt hozzám, mert azt gondolták a sötétített szemüvegemről, hogy az napszemüveg, miképpen a kötelező iskolaköpenyeim is vagy világoskékek és hátulgombolósak vagy pirosak voltak. Nekem volt az osztályunkban az első farmernadrágom, és volt hova hazamennem, itt volt az otthonom, nem úgy, mint a 39 fős osztályunk maradék 35 tagjának.

Aztán persze, elfogadtak, de addigra eltelt az négy esztendő és kiderült, hogy engem nem érdekel a vegyészet, de lekörözöm az akkor heti 10 órában orosz nyelvet tanulókat, s képes voltam harmadik helyezést elérni az OKTV-n.

Egyetlen napig sem voltam vegyész. Történelem-orosz szakon folytattam a tanulmányaimat, s minő csöppet sem meglepő, de ismét kilógtam a sorból, mert, hogy jövök én ahhoz, hogy egyből felvettek az egyetem eme, akkor nagyon keresett szakára, s bizony, ismét kínlódtam, mert debreceni voltam, s mert micsoda dolog az, hogy nem gimnáziumi orosz tagozatos érettségivel és azonnal meg igen magas pontszámmal kerültem be oda, ahova mások csak vágyakoztak, sőt még jól is tanultam...

Vállalkozó szellemem megmaradt a későbbiekben is. 44 évesen szereztem jogosítványt, mert addig nem éreztem szükségét, s 46 évesen lettem szakvizsgázott tánc-és drámapedagógus. Megtanultam kezelni a netet, valamennyit programozni is; közösségi honlapot építeni a napokban kezdtem, ismerkedem a joomlával és annak minden egyes elemével, s valahogyan mégis nagy szomorúság is van a lelkemen, mert úgy vélem, már megint nem illettem egy másik sorba, ami pedig az enyém is volt valaha, s tiszta lélekkel hittem, hogy az.

Már megint nem rajtam múlottak a dolgok, hanem a körülmények diktáltak, mint az egész életem folyamán mindig mindenütt. 

Mégis hiszem, hogy valahol Isten akarata fedezi be ezeket a dolgokat is, s miután én nem tudhatom, mi miért van éppen így, a lelki nyereség lesz az, amit már máshonnan és másképpen kapok majd vissza, amiért érdemes most nem aludnom, hanem tépelődnöm és vernem a klaviatúrát.

Szép Napot kívánok Mindenkinek: az úton lévőknek és az útra készülőknek, az éppen a másik oldalukra fordulóknak és ébredezőknek; a hackereknek és Azoknak, akik megvédenek tőlük; a sötétségben a fényt keresőknek, a napsugarak melegében az esőre áhítozóknak, az egymást segítőknek, s azoknak is, aki valaha barátok voltak, de mára úgy eltávolodtak egymástól a céljaik, hogy már nem is kommunikálnak egymással, s erre soha többé nem lesz remény sem, mert a közös ládájuk összes kulcsa elveszett, miképpen a mester is eltűnt valamerre, aki elkészítette azt a tárgyat, hogy együtt őrizzék és használják!

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. augusztus 4.