Fél év blogolás után - Még mindig a netről és a kapcsolatokról

Müller Péter Szeretetkönyvének 152. oldalán található a következő gondolat:

" A valóság az, hogy amikor rád nézek, nem azt látom, aki valóban vagy, és nemcsak azt, amit magamból rád vetítek, hanem azt is, akivé ezzel a "vetítéssel" átvarázsollak." 

Mint sokan Mások, én is azt hiszem, hogy valami elől menekülve kötöttem ki a net világában. Ezt azért gondolom teljesen valós dolognak, mert, amikor nincs időm, le sem ülök ide. S néha nagyon nincsen, mint, ahogyan ma sem volt. Ilyenkor aztán szánom-bánom, hogy miért kellett nekem közösségi oldal is, mert onnan meg hiányolnak, csak már nem mindig öröm belépnem. Télen az, mert napi szinten szükségletemmé vált a net. És bizony ezt függőségnek nevezik. Tavasszal innen is ki kellene lépni egy jó hosszú tisztító kúrára egészen október végéig, mert vannak olyan emberek, akiknek a külvilág felé ez az egyetlen kommunikációs csatornájuk, s bizony emailban is kifejezik rosszallásukat, ha nem látják az embert. S azt gondolom, az ország gazdasági helyzetével összefüggésben egyre több ilyen ember is akad: lehet, hogy számlái a net kivételével a sarokban porosodnak befizetetlenül, Ő maga egyedül él, s munkanélküli. Jobb esetben van még rajta  kívül más is a háztartásban, de , mint kenyérkereső, távol van. Így aztán a létminimum alatt, mi mással tölthetné el az idejét, mint a szörfözgetésekkel. Ők a legvédetlenebbek a betörők, a rosszindulatú ismerkedők ellenében.  Van egy másik fajtájú netes közösség is. Azok, akik nap közben keményen dolgoznak, viszonylag jó egzisztenciával rendelkeznek, de művészi szinten vagy tudományosan - s irreleváns is, tulajdonképpen mivel foglalkoznak - annyira újszerű látásmód birtokában vannak, hogy ezt mindenképpen meg akarják osztani. Saját magam is jó néhány olyan oldalt és blogot követek, amelyek egyszerűen felüdülést és kikapcsolódást okoznak számomra, s miután nincs bennük az itt légy kényszere,  sokszor és szívesen lépek be ezekre az oldalakra, s megszakadna a szívem, ha egyszer csak elillannának innen.

Amikor elkezdtem ezt a blogot, gyakorlatilag nem sok ismeret birtokában ültem le a gép elé, s valójában azt sem sejtettem, hogy néhány hónap alatt ennyi látogatóm, követőm lesz, noha voltak már ilyen próbálkozásaim. Valakinek célirányosan készült ez az egész, s nem másért, mint azért, hogy éreztessen vele, nagyon fontos számomra. Ő a  Szerkesztőtársam, Zsidai Erzsébet a www.csillagszemek.hu irodalmi oldalon, mert ugyan napi kapcsolatban állunk egymással, de eddig még személyesen nem találkoztunk, noha így is nagyon jól ismerjük egymás értékrendjét, gyakorlatilag tisztában vagyunk azzal, milyen dolgok mentén helyezkedik el érdeklődési körünk, morális szemléltünk. Persze, örült ennek, de ellenezte is, hiszen nem mindig az a fontos, mivé alakul egy blog, hanem maga az emberi kapcsolat, még így is. Az pedig annyira ezerszínű tud lenni a kölcsönös szeretet, megbecsülés és tisztelet által, hogy valóban nincsen jelentősége annak, írok-e valamit vagy sem ebbe a blogba.

A jelenlegi 16 követőmből személyesen négyet nagyon jól és régóta ismerek. Ők azok, akik itt vannak és olvasnak ugyan, de csak nagyon ritkán szólnak hozzá bármihez is (A vendégkönyvi bejegyzéseket végignézve, egy Valakivel, Layossal személyesen nem találkoztam, de a Lányom igen, s Ő nagyon jól tudja, milyen örömkönnyeket tudott a szemembe varázsolni, s nem is egyszer, s mi mindenért...).

Egy Emberrel, Sacival tegnap találkoztam először a valóságban, s nagyon köszönöm a Mindenhatónak, hogy úgy rendelte, keresztezzék egymást utaink. Kimondhatatlan és leírhatatlan, mennyire azonos hullámhosszon vagyunk.

Sylvivel háromszor és több napra futottunk össze, s Ő az , aki végigszenvedte rigolyáim, s mindezek ellenére hatalmas szíve van, s mérhetetlenül jókat szórakozunk együtt, noha Őt is a neten ismertem meg. 

A Többieket csak elképzelem, s tudom, nem csalódnánk egymásban, ha összefutnánk. Azt gondolom, mindezekért éri meg blogot írni is, hiszen minden pillanatban az akkori jelenből táplálkozunk, s ily módon virtuális valóságunk is életünk szerves részévé válik, akár találkoztunk személyesen, akár csak távlati céljaink között szerepel ama magasságos pillanat megteremtése, amikor tudjuk, nyugodtan és szívből kitárulkozhatunk, ha bánt valami, ha erőt kell merítenünk, ha éppen leültünk, de fel kell állnunk, s tovább kell haladnunk, mert az Élet ilyen. Viharai és fenséges magasságai mindnyájunkat egyaránt elérnek, s ilyenkor annyira kell egy segítő külső kéz, hogy vállunkon nyugodva, mi is fellélegezhessünk, s hálát mondhassunk az internetért is.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011. április. 7.