Emlékképeim - a víz hatalma

Néha olyan hirtelen elkap valami furcsa emlék, hogy még észre sem veszem, miért sejlik fel egy kép, de máris a történet fonalát pergetem, hiszen valaha én is benne éltem abban, s mindennapi részemmé vált. Ilyen lehetett az aranykor. Az elveszett nemzedék tagjának vallom magam, mert hiszem, hogy ma Magyarországon létezik egy ilyen fogalom különböző emberi sorsokkal, arcokkal és mégis közös múlttal. Mi gyermekkorunkban - Hála legyen Istennek érte! - nem ismertük a számítógépet. Én is egyetemista koromban találkoztam először valamiféle iskolai fajtájával, ami még kazettával működött, majd később a 10 meg 20 ésatöbbi dollárral kódolhatókkal, s boldogságom határtalan volt, ha valamiféle geometriai alakzatot tudtam a monitorra varázsolni. De mi még játszottunk: fociztunk és kézen állva vagy cigánykereket hányva töltöttük el szabad időnk, s a ma már néprajzi - és játékkönyvekben lévő "Adj , király katonát!" és hasonló közösségépítő dolgokon nevelkedtünk fel kihasználva a tereket, érezve a harmatos fű illatát, s lovasszekerekre kérezkedtünk fel, s nem féltünk semmitől sem.

Általában fiúkkal játszottam. A lányokat nem szerettem. A babákat sem, legfeljebb kidobálni őket a vonatablakokon vagy az Állatkertben a rácsokat kitörni készülő oroszlánok közé. Számtalan mendemonda kering ma is arról, hogy tudtam szaladni, ha éppen jól kupán csaptam azt, aki sértegetni merészelt.

B. Jóska más volt. Valamiért szülei nagyon féltették egészen picike korától kezdve. Félszeg, lányos, nyápic fiúcska volt, s mindig én védtem meg a nagyobbacska legények piszkálódásaitól. Sokat álmodoztunk arról, milyen lesz, ha egyszer valahogyan veszünk egy autót, s ketten száguldozunk majd rajta. Így felejtődtünk egyszer egy viharban a tőlünk elég messze lévő játszótér mászókája alatt, mert csak annak volt teteje. Abban az időben is nagy volt a természet ereje, noha az ózonlyuk teljesen ismeretlen fogalom volt még. Különösen a hétfői, TV adás nélküli napok voltak az álmodozás pillanatainak szent csarnokai, s ekkor is a hét első napja volt. Csak úgy pustolt a homok, szinte elveszni látszottunk benne, de bennünket nem érdekelt más, csak a vágyaink. Azok pedig az automobilról szóltak... S valahol egymásról is, de lehettünk vagy nyolc esztendősek... Így ment ez egészen hatodikos koromig, amikor is először motorra ültem, s huszonnégy évesen azért szálltam le róla, mert az a nyavalyás árok egyszerűen elém jött... Szétszakadt az arcom, koponyatörésem lett, de ez nem is érdekes. Jóska útjai még mindig az autók felé vittek immár nélkülem. A jogosítvány megszerzésén munkálkodott már. Még nem volt tizennyolc éves. Egy napon Gizi nénit, az édesanyját elvitte a mentő... A család már fekete ruhában látogatta meg a kórházban, s Jóskát soha nem említették többé... Azon a napon özönvíz zúdult a városra... Olyan sárral kevertté vált minden, mint valaha a játszótéren. Éjszakai vezetés... Az oktató nyaralójához tartottak a Keleti-főcsatorna vonala mentén. Jóska már nem álmodott, vezetett. A Teremtő azonban másként rendelte. Valahol egyenesen beleszaladt az útja a vízbe. Már nem emlékszem, hogyan találták meg Őket, de felismerhetetlenné dermesztette testüket a víz. Kora tavasz volt. április, mint, ahogyan most is...

Azon az útszakaszon 2005-ben jártam először. Éjszaka csodaszép a táj. Nem véletlenül természetvédelmi terület. Közvilágítás azonban Hajdúszoboszlótól a nyaralók irányában a víz mentén ma sincsen. Félelmetes az a csönd...