Szeptember volt. Olyan fejfájós, iskolakezdés utáni állapot, mikor még nem rázódtunk vissza a napok rendjébe, de már elkezdődött valami, amit úgy vártunk, hogy ismét rendszert hozzon . S ehhez még csak pedagógusnak sem kell lenni, csupán diáknak, édesanyának, apának, nagyszülőnek, a segítő szomszédnéninek vagy egyszerűen csak egy vándornak, aki próbálja a saját szemüvegén keresztül szemlélni a dolgok rendjét.
És éppen ma kaptam valami plusz többletet emberségből, szeretetből, elfogadásból...
Néha csak beszélgetünk, megosztjuk magunkat, s hirtelen átfordulnak szavaink, s valószerűbbé válik létünk minden egyes apró momentuma, mint gondolni véltük valaha...
Mindnyájan szeretnénk megfejteni, hogy mitől vagyunk másabbak a többieknél, vagy éppen csak válaszokat keresünk, kérdezünk, s miértjeink csöndjét egyetlen mondat is képes felébreszteni, míg bennünk nem a szélkiáltók, hanem viharos szelek zúgnak, hömpölyögnek, áradásokká lesznek és nincsen sehol az a csönd, az a béke, amiről azt gondoltuk, soha nem ingathatja meg semmi sem...
Mert szilárdnak hittük magunkat és jónak is talán. A mi olvasatunkban... De nem látjuk csak a belső emberünket, az esendőt, s kívül feledjük azt a külsőt, amelyik mások szeme által létezik, s úgy mozog a világban, mint Pinocchio, aki szembesülve az emberivel, még emberibb akart lenni, s ebbe bukott bele...
Mert az emberhez tartoznak a világi hívságok, a megmutatkozni és megmutatni vágyások, s oly nehéz visszatalálni a tiszta forrásokhoz...
Ha van Mestered, hallgass rá, mert megéri... Nem olyan biztos, hogy elnézi botlásaid, mint Jepetto, de valószínűleg megpróbál megérteni...
A ma valóságában pedig ennél Senki nem adhat többet a másik Embernek, mert ez a szeretet hangja és fénye...
Október végén mindannyian várunk és vágyunk egy picit erre a karácsonyi misztériumra, s talán máris közelebb kerülünk a Másikhoz, mint azt valaha is gondolni véltük volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése